Történt valamikor egy felhős hétvégén, hogy családomat a szokásokhoz híven nem hagytam békén. Persze, tök jó dolog a meleg szobából érzékelni a világot, de még jobb egy didergető séta után hazaérve felmelegedve átélni mindezt. Így hát három óra körül Dunakilitin találtuk magunkat, majd a csárdát elhagyva Csölösztő – szigeti zsilip előtt állt meg a nyolc kerék. Igen nyolc, hiszen erre a kis szellőztetésre elkísért két ismerősünk is, így összesen tizenkét láb kezdte taposni a töltésre felvezető kavicsos utat. Csodát nem vártunk, csak egy laza kis korzózást, lássuk hát mi lesz belőle?

Az üres erdő hallgatagon fogadott bennünket. Zajt csak a bakancsok és az alatta ficánkoló kerekre csiszolt kövek adtak. No, meg a fiatalság, kik azért nem fogadtak némasági fogadalmat. Egy fakard a kézben, egy bozótba gázolás erre-arra. Addig a szülők meneteltek elől és figyeltek egyéb neszekre is.

A rideg igazi tél végi idő azonban nem produkálta magát. Felesleges mindig két oldalról égetni a gyertyát. Kell olyan nyugis, higgadt séta is. Ráérünk majd két hónap múlva fejünket kapdosni a madárkórus hallatán. Addig regenerálódunk, pihentetjük az érzékszerveket, s ebben a hangulatban is szép a táj. Nem üvöltenek a harsány színek, nem bombázzák illatokkal az orrot a kisebb-nagyobb mezők, csupán békét és nyugalmat árasztanak. Ez pontosan így van jól.

A tél erről szól. Persze azért teljesen nem halt ki az erdő. Ilyenkor kétféle madárcsoporttal lehet találkozni. Az egyik, kikbe nem került vonulási hajlam, magyarul az állandó madarak. Ilyenek például a harkályok nagy része – kivéve a nyaktekercset – a csuszkák és jó pár énekes madár, mint az zöldikék. Ők köszönik szépen, nem csavarognak. Megpróbálják itt túlélni a telet, s amilyen táplálékot találnak, azzal beérik. Erre persze vannak trükkjeik. Az őszapó tavasztól őszig a természet pultjáról elsősorban fehérjében gazdag élelmiszert tesz kosarába, csőrébe. Főként rovarokból, pókokból állítja össze menüjét. Amikor azonban az év vége felé ezek elfogynak, áttér a növényekre. Ló nincs, szamár is jó alapon ezen tengődik, amíg újra ki nem nyit a rovarbolt. Vannak tollasok, mint a széncinegék, ők már nem ennyire egyértelmű stratégiát folytatnak. Egy részük persze bepróbálja mindezt, mások azonban fityiszt mutatnak az itthoni nélkülözésnek és pár száz kilométerrel lejjebb keresnek bőségesebb táplálékot. Erre persze azért is jó okuk van, mert hasonlóképpen gondolkodnak északi társaik is, kik viszont nálunk próbálnak áttelelni.

Vannak azonban olyan fajok, kik a Szigetközben nyáron egyáltalán nem találhatók. A süvöltő erre tökéletes szemléltetés. Őt rövidnadrágban csak a mazoisták és a fakírok keresik. Mire többségünk keze ügyébe kerül e ruhadarab, ők már rég messze északon járnak. Akár csak a fenyőrigók. Igaz őket azért a Soproni–hegységben vagy a Bükkben akár nyáron is fellelhetjük. Nálunk a Szigetközben viszont egyenlőre aligha.

Vannak azonban olyan fajok is, melyeket bizonyos teleken szinte mindenhol lehet látni, máskor viszont alig. Őket hívják inváziós fajoknak. Ilyen a csonttollú. A feketerigónál kisebb, barnás megjelenésű búbos tollassal volt olyan év, hogy még Mosonmagyaróvár belvárosában egy bokron is találkoztam, máskor meg nem kerül a szem elé.

Azonban, ahogy erről már szót ejtettünk nem csak kis madarak játsszák ezt a „játékot”. A közepes termű madarak között is jócskán akad csavargó alkat. Ilyenek a közismert vetési varjúk, kik hazai állományát csupán húszezer párra becsülik, ilyenkor télre viszont ennek a sokszorosa érkezik hozzánk. Aki pedig hallotta már esténként, olykor éjszakánként a szívmelengető lilikelést vagy gágosást az égről leérkezve hozzánk, hát tudják, Nils Holgersson igenis él! Szinte nincs olyan történet, melyben nem tettünk volna említést a tarka kacsa csapat érkezéséről, teleléséről. A már jól ismert kontyosékról, a kercéken, barátokon át a kisbukókon és kisvöcskökig. A végére hagytuk a király kategóriás óriásokat, az ölyveket, héjákat, sasokat, melyeknél a tél szintén beindítja a belső motort és mozgatja őket rendesen. S hogy miért gyűjtöttük is csokorba ezt, hogy szembesüljünk vele, mindettől függetlenül, amit a történet elején megemlítettünk és ott kint éles terepen tapasztaltunk, mégsem halott mozdulatlan és unalmas a téli világ. Igaz más játékszabályokkal működik ilyenkor a természet, de aki egy picit odafigyel és türelmes, bizony lépten-nyomon felfedezheti ennek megjelenéseit is!

Amint mondjuk egy léprigó a fagyöngy raktárát védve rekedt hangon kiabál valahol a távolban. Ezt azért kint sikerült nekünk is megfigyelnünk. Szigetköz legnagyobb rigójával szintén csak télen találkozhatunk, de hazánk több területén költ is. Ilyenkor többnyire fagyöngy közelében lébecol és egymást szeretik az élősködővel. A madárnak ugyanis tápláléka a növény, a növény pedig úgy él tovább, ha a rigó testén áthaladó magjának lábát sikerül újra valahol megvetni.

A mi patánk azonban nem állt meg, a napnyugta ígérete, valamint a csökkenő fény tovább taszigálta csapatunkat és így értünk ki a töltésre. No, akkor a fele megvan. Felbaktattunk a Dunát kísérő kupacra és elindultunk szépen lassan bele, a februári estébe. Vannak útvonalak, melyeket egyszerűen csak le kell nyomni. Ilyenkor csak egy dolgot tehetünk, megyünk. A hűs színekről megfosztott táj már csak sziluetteket mutatott magából. A természet behúzta a sötétítő függönyt, mire újra megtaláltuk a kocsit, melyek felgyúló fényénél elindultunk hazafelé.