A második, harmadik körben már erővel pördülnek beljebb és beljebb, majd a tölcsér már kontrollálatlanul szívja be őket, végül a hurrikán mindent elsöpörve vési be magát a 2018-as év élményeinek első polcára. Oké, jöjjön hát ennek a rébusznak a kifejtése.

Történt egy szép hétvégén, hogy a családomat valamilyen fránya betegség levette a lábáról. Zombi üzemmódba kapcsolva próbálták legyőzni a bacikat a meleg szobában. Mivel szerencsére még mindenki önellátó állapotban volt, kértem egy kis kimenőt pár órára. Így lett, hogy a délutáni órában az autó a Dunakiliti erőmű aszfaltján állt meg.

A bakancsok homlokán feszült meg a fűző, s ők kapták a feladatot, hogy tovább kísérjenek a mindenki által oly jól ismert úton. Ez a környék vonzza talán legjobban a kétlábúakat. Itt szinte mindig találkozhatunk kocsikkal, melyekből sétálók indulnak felfedezni a környéket. De milyen szemmel?

A kiránduló olvashatja a tájékoztató táblán, hogy a műtárgyat 1978-ban kezdték építeni. „A tervek szerint a Dunakiliti duzzasztóműnek biztosítani kellett volna a Bősi erőmű részére a turbinák üzemeltetéséhez szükséges duzzasztási szintet, le kellett volna vezetnie a dunai árvizeket, valamit a segéd hajózsilipen keresztül biztosítania kellett volna a max. 200m3/s hullámtéri vízpótlást. „

Erre a környékre azonban érdemes madármegfigyelő szemmel és távcsővel is érkezni, méghozzá jó naggyal. Ha mindenhol nem is, de itt a minél nagyobb, annál jobb elv érvényesül. Így alakult hát, hogy az állvány is háton ringatózott és a hídra érve egyből három lábra állt, majd figyelt. Lent ugyanis vidám kacsák szántották a vizet. Őket nem riasztotta vissza a jeget is megdidergetően hideg víz. Mi több, a morajló vad erő és fekete lyuktól példát vevő örvények sem. Ott bent a küzdőtéren a már jól ismert kontyos récék vigyorogtak bele az emberi mértékkel felfoghatatlan áradatba. Látjátok madarászok, mi nem csak csendes puha ágyon tudunk ringatózni. Itt a csatatéren is vígan megálljuk a helyünket. Voltak azonban kevésbé bevállalós kacsák, mint például a tőkés récék, kik nyugodtabb vizekben bukdácsoltak.

A híd korlátjára is érdemes volt rápillantani, hiszen itt egy barázdabillegető riszálta magát, frissen üdén. No, mit szóltok?! Újra itt vagyok. Vagy nem, mert az is lehet, hogy áttelelt, azt sajnos nem árulta el.

Amint azonban átkelünk a betonépítményen széttárt karokkal, mosolyogva fogad minket a terület házi gazdája, a Duna! De jó Téged újra látni! Szólal belül meg a hang, s hopsz, már siet is le a láb, hogy mihamarabb kezet foghasson az öreggel. Talán már unalmasnak tűnhet, így nem hangsúlyozom újra, de ott lent a folyónál… Minden más…

Azonban a fenékküszöb följebb van, így a paták elindulnak nyugatnak. Jönnek a jól ismert fák, a bazalt kupacok, és ki tudja hány emléket őrző hely, mely mind az előző utak sztorijainak felidézésével kacsint össze velünk.

Egyszer csak újra felhangzik a dübörgés, melyet nem Hannibál korabeli tankjai keltik, hanem a víz. Igen megérkeztünk. De miért raktak ide ennyi követ? Vetődhet fel Kedves Olvasóban a kérdés. A gát elsődleges feladata, hogy megemelje a vizet, így a fölötte kifolyó mellékágakba több víz folyjék be. Az építményt 1995-ben hozták létre, és azóta látja el feladatát. Sokan megfordulnak itt naponta. Nem véletlenül.

Hihetetlen látványos, amint a Dunát két részre hasítja. A gát fölött még, mint egy feszített víztükrű medencében, úgy simul el a lágy lepedő, majd amikor találkozik a sziklákkal, megváltozik a kedve. Kezdetben csak szóváltásba keveredik vele, idővel egyre paprikásabb, dühösebb, haragosabb lesz, majd elszabadul a pokol, és mint egy Kung Fu mester, üti-vágja a sziklákat, ahol csak éri. Nem kímél senkit és semmit. Nem csak testét használja fel a harcban. Torkából is egyre ijesztőbb hangok áramlanak ki, mely a küzdelem hevében féktelen mély üvöltésre vált, és így küzd meg a fenékküszöbbel. Minden tiszteletem mindkét fél részére. Kőkemény mérkőzés!

Itt azonban egy nevető harmadik is beszállt a ringbe. A márciusi tél pálcáját meglegyintette és a fennakadt faágakon alkalmi varázslatokat hajtott végre az arra járók örömére. Nem csak borzongást, fogvacogtatást tudok hozni… Most, hogy lassan északnak veszem az irányt, megmutatom, mitől lehet engem is szeretni – mondta. Ilyet a tavasz, mi több, az agyon dicsőített nyaratok sem tud!

Ha pedig a tél maradékát söprögetjük, emlékezzünk meg egy olyan madarunkról is, melyet szintén nem az üde zöldet hozó évszakunk teremt ide, hanem az év bármely szakában találkozhatunk. Igaz nem egy primadonna. Ő csak egy csuri méretű, s az ő színeit viselő tollas, kit a felületes szemlélő akár simán le is verebezhetne, de attól még nádi sármánynak hívják. Ott ringatózott egy nádon, és amint beléptem a zónájába, zsupsz, már kereket is oldott. Neeem, ő nem az a pacsizó féle. Inkább embertelen körülmények között érzi jól magát.

Vagyunk ezzel így páran, emiatt sétál ki a természetbarát a sziget csücskébe és néz bele a hömpölygő Dunába. Csak nézi, nézi unhatatlanul. Az óra azonban ezt zokon veszi, s odaröffent. Hmm, indulni kéne. Hát jó, itt napokig el lehetne nézni…

Visszafelé indulva az ember nagyobbakat lépeget. Az óra taszigálja, bökdösi előre, így jobban fogynak a méterek. Persze a fejradarként pásztázza továbbra is a területet, míg nem egy szempillantás alatt észrevesz valamit és szoborrá változik a test. Hoppá! Ő az, akire gondolok?

A Duna másik oldalán egy fára beült egy madár, mely különös reakciókat vált ki a madárbarátokban. A koponya alatti neuronok salsát járnak, majd küldik az infót szét az egész testnek. Ő, igen, igen, ő. Ott! Igen. Ő lesz!!! Egyszer csak a kéz a szem elé emeli a távcsövet és beigazolódik. Az ágon nem más, mint a vándorsólyom ül. No, most kell villámgyorsan cselekedni. Az állvány kivágódik, a távcső helyet cserél a fényképezőgéppel és elkezd dokumentálni. Katt, katt de ez más katt, mint egy egerészölyv fotózása közben. Mintha ezt a masina is tudná. Ünnepi pillanatú, katt katt. Sokáig nem pihen a sólyom, hiszen egy család érkezik szembe, kik gyerekestül természetesen más üzemmódban vannak, mint a szólista madárbarát. A kampós csőrű zokon veszi, leugrik az ágról majd, hogy lássuk jóindulatát, fejünk fölé köröz és szépen komótosan vagy öt percen át odébb evez.

De ki is az a vándorsólyom? Idei első történetünkben már volt róla szó… Aki ott Dunakilitin kiült a Föld leggyorsabb állata. Felfoghatatlan. Hiába keresnénk fel a forró Afrikát, a jeges Antarktiszt, a nedves Csendes-óceánt és a száraz Góbi sivatagot, nem találnék nála gyorsabb állatot. Ezzel nem lelkesítettük be a környék galambjait, varjúit, seregélyeit, pintyeit. Ők ugyanis a kampós csőrű képzeletbeli tányérján megjelennek. Nem nagy tollas. Csupán negyven centi hosszú és szárnyfesztávolsága sem nyúlik túlságosan az egy méteren. Ezzel a szerény méretével azonban jól sáfárkodik. Meghódította a fél bolygót Amerikától Ausztráliáig! Kampós csőrű előszeretettel fészkel sziklapárkányokon, nagyobb madarak egykori otthonában, vagy épp nagyvárosok közepén. Hazánkban fokozottan védett fajnak, ötszázezer forint a természetvédelmi értéke. Megtiszteltetés egy ilyen predátor alatt pislogni és lentről kisgyermeki csodálattal nézni. A vándort!

Ő azonban méltóságteljesen apró ponttá zsugorodva eltűnt az ég szürkeségében, mely után mámorosan indul tovább a madárbarát. Idővel az autó képe is megjelenik, majd egy halk kattanás és máris a volán mögött. Brrr… Irány haza…