Nyolcszáz éve annak, hogy az írásos emlékekben először jelent meg a Lipót név mint emberlakta település, de biztosak lehetünk abban, hogy a környék sokkal régebben lakottá vált, mint amiről a dokumentumok árulkodnak.

A Duna évezredek alatt maga alakította szabadon a környezetét, a letelepülést kereső őseink „csak” rátaláltak leendő lakhelyükre. Nem volt nehéz: a természet gazdagon halmozta fel azokat az értékeket, amelyek élhető körülményeket biztosítottak a következő nemzedékeknek. Azonban a víz, a hordalék talaj, erdő, mező és napsütés önmagában csak lehetőség. Kellett hozzá a letelepülők szorgalma, kitartása, szakértelme és alkalmazkodóképessége. Elfogadták, és együtt tudtak élni évszázadokon keresztül azzal, hogy a víz az úr, és ha olyan kedve van, akkor majd mindent elvesz, hogy aztán később bőségesen megajándékozzon. Örökös harc volt az életük a fennmaradásért, a túlélésért, embert, családot és közösséget formáló megpróbáltatások folyamata a kezdetektől napjainkig.

Ebbe a szigetközi világba kerültem én szerencsésen anyai ágon Lipótra, a Bertalan családba, apám révén pedig Halászira. A kamaszodó éveimet nagyanyámmal tölthettem a szünidőkben, mint egy mindenre nyitott és érdeklődő emberke. Minden pillanatában úgy éreztem, számomra itt van a világ közepe. Hallgattam az öregek meséit, éltem a mindennapok kalandjait három felejthetetlen barátommal: Dániel Sanyikával, Dobrovics Lacival és Vadász Lajoskával.

Nyitott szemmel és füllel figyeltem és hallgattam, mit mesél nekem maga a természet: a Duna sodró vize, a hajókürtök visszhangja, a rezgő nyár levele, a fecskék és más madarak éneke, a délnek dőlt, soha el nem némuló nádrengeteg, a békák és szúnyogok koncertje, a fehér szakállú Mici kecske, a zsizsegő kislibák, a nyikorgó ökrösszekér, a karikás ostorom, libatollas horgászbotom, az éjszakai vadászatra induló rókák kalkulása, a megszegett kenyér sercegése, nyárson sült szalonna íze-illata...

Amikor egy decemberi busszal végleg elbúcsúztam a falutól, és vele együtt talán a gyermekkoromtól is, még nem tudtam, de éreztem, az itt eltöltött idő örökre bevésődött az emlékezetembe.

A hatvanas éveken végigvonuló, változásokat követelő forgószél Lipótot sem kerülte el. Az egyéni gazdálkodásból – akarva akaratlanul − közösségi létforma jött létre, amiben a sok évszázados együttélés tapasztalatai továbbra is segítették a boldogulást. A szorgalom, a kitartás és a szülőföld szeretete messze földön híres példát mutatott. Azonban a falu, amely környékén annyi volt a víz, hogy „Dunát lehetne rekeszteni vele” − még többre vágyott. Kiderült: a föld mélye további kincseket rejteget. Lefúrtak hát és láss csodát, 65 fokos termálvíz tört a felszínre 2200 méter mélyről, amely nem csak forró, hanem gyógyhatású is.

Alaposabban felforgatta a falu későbbi sorsát, mint az Öreg Duna az évszázadok folyamán. Melegházak nőttek ki a földből zöldség- és virágtermesztésre, majd megépült a méltán híres lipóti termálfürdő. Az alig pár száz lakosú kis falu rövid idő alatt világhírű lett.

Közben a Soproni Erdészeti Technikum négy éve felnőtt emberré faragta a klottgatyás szigetközi kisfiút: immár joggal húzhatta magára a gyermekként megálmodott, szarvasagancs gombos erdészruhát és zöld vadászkalapot. De a sorsunkat formáló véletlenek sorozata kifürkészhetetlen. Ha elénk akad egy, a Duna vizét is elterelni képes, ember teremtette akadály, nagyon nehéz ellenállni.

Nekem ezt jelentette a fotográfiával való találkozásom. Új meder, új világ, új kihívások, új kalandok. Addigi éveim bekerültek egy képzeletbeli fiókba, de a kulcsot nem fordítottam rá. Új életemben sokszor húztam ki és örömmel láttam, minden élményem benne sorakozik hiánytalanul. Míg vissza nem toltam, úgy éreztem, egyszer kifordítom fenekestől, hogy másoknak is elmesélhessem.

A nagy változás sajnos az Öreg Dunát sem kerülhette el. Szigetközi szakaszára szemet vetett a civilizáció, és ha visszafordítani nem is tudta, de mesterséges mederbe terelte − örökre és visszavonhatatlanul. Amit a természet évezredeken keresztül felépített, az ember erőszakkal néhány év alatt megváltoztatta. 1992 őszén fényképezőgéppel a kezemben ültem a dunaremetei volt hajóállomásnál a vízállást jelző mércén, és a rádiót hallgattam. A hírek szerint éjfélkor elkezdik a Duna elterelését. Alig fényben egy négy uszályos hajóvonta jelent meg, alighanem az utolsó ezen a szakaszon. Kattant a zárszerkezet, a kép elkészült.

Ahogy partot értek a hullámok, különös emléket sodortak a lábaimhoz. Talán tíz évvel azelőtt, profi fotósként repülőről fényképeztem végig ezt a Duna-szakaszt, ezer méter magasságból egy képes légi térképhez, amely képeken először rajzolták be a holnapi változtatások leendő terveit. A sors és a technika ördöge, hogy ugyanazzal a Hasselbladdal fényképeztem, amire most a partra csapódó hullámokból jutott néhány csepp. Egy nagy korszak lezárult.

A becsukott fiók csak nem fért a bőrébe. Hol az álmaimban, hol a valóságban szivárogtak ki belőle az emlékek. Ha akartam volna, akkor sem szabadulhattam tőle. Szinte észrevétlenül éltem át minden kis emlékdarabját és vált egyre inkább a mindennapjaim részévé. Emlékezve meséltem és adtam tovább kisebb-nagyobb részleteit és csodálkoztam: nem csak a gyerekek, de a felnőttek is szívesen hallgatták. Mint ahogy az új, választott hivatásom napi történeteit − képekben elmesélve. Néha egy-egy napra meglátogattam Lipótot, órákat ültem a Holt-Duna partján, vagy a vadkörtefa alatt, hősiesen tűrve a szúnyogok támadásait, gyerekkori élményeimmel körülvéve. Ami leginkább nem hagyott nyugodni, a Nagyanyám sütötte fehér kenyér. Az hiányzott a legjobban...

Egy húsvéti hétvégén, látogatóban Anyámnál aztán megláttam egyet a spájzban. Nem értettem − érdeklődésemre elsőre csak annyit mondott: lipóti! A főtt sonkát már nem a szokásos kaláccsal, hanem azzal ettem. Mintha visszarepültem volna az időben! Sajnos ringlólekvár és libamáj zsírjában − nem került elő. A délutáni kávé után szóra bírtam Anyámat: Tudod, a Tóth Péter, aki ott a disznólegelőnél, a Sebők-kerttel szemben lakott, péknek állt. Hentesnek tanult, de valaki azt mondta neki, tanulj meg kenyeret sütni, arra mindig szükség van. Szorgalmas családból jött, mint majdnem mindegyik lipóti, aztán nekiállt. Ez lett belőle. Már Győrben meg Óváron is árulja a kenyerét. Nem nehéz ám a szigetközi gabonából meg vízből-kovászból jó kenyeret sütni − emlékszel Nagyanyádra. Azóta azt hozatok − mintha az otthonit enném. 1992-t írtunk.

Az emlékkel megtöltött fiók, na és a családom, a barátaim nem hagytak nyugodni. Ülj le és írjad meg, hogy akkor is mesélhessél, amikor éppen máshol, más a dolgod. Aztán nekiálltam és elkezdtem. Vettem egy mély lélegzetet, mint kamaszodó koromban, lebuktam a képzeletem Öreg Dunájába, és lassan számoltam a másodperceket. Az ötvenhetediknél kiemeltem a fejemet és csodálkoztam magamon, hogyan emlékezhetek ennyire részletesen mindenre. Mintha filmként láttam volna magam előtt a történeteket. Lehetséges, hogy én már akkor képeket készítettem a szememmel, amikor még nem is ismertem a fotográfiát?

Ötvenhárom évvel az után, hogy félig felnőttként elhagytam a falut, visszatértem pár napra. Hónom alatt az emlékek kéziratával, szívemben ugyanazzal a szorító érzéssel a falutáblánál. Első utam a régi vadkörtefához vezetett, mint hajdanában. Már nem olyan hatalmas, nem olyan félelmetes, mint akkoriban, évei meg vannak számlálva. De megvárt! Úgy köszöntöttem, mint a múltban megfogadott öregapámat illik, bár már én is az ő nyomdokaiba léptem. Természetesnek vette, hogy elkészüljön közös életünk első és valószínűleg utolsó kettős portréja, hogy a címlapról együtt hívjuk meg az olvasókat a múltbéli kalandozásra.

A falura alig ismertem rá. Rend, tisztaság és a látható jómód minden szegletében, és rengeteg virág mindenhol. A jellegzetes dunai illatot nem tüntette el a több mint fél évszázad − sem az utcákról, sem az orromból. Libának, tehénnek, kecskének nyoma sincs, kacsák is csak a Holt-Duna nádasából kelnek vadmadárként. A kortalan botlófüzek évtizedek óta égnek ereszthetik ágaikat, a mai falusiaknak nincs már szüksége rájuk. Ők már lábon fognak meghalni. A vastag kérgére akadt kétarasznyi, levedlett vízisiklóbőrt táncoltat a szél, a nádból poszáta csattogása hallik, a szárcsák azóta sem tanultak meg magasban repülni, a szúnyogok meg olyan erővel támadtak, mintha idegen lennék. Talán megállt az idő?! Vagy mégsem? A benti kocsmában ugyanúgy szól a spriccelt szóda, mint gyermekkoromban, de már nem a piros málnára, hanem száraz badacsonyira. A csapos a valamikori srótos Hegyi unokája. Három csúzlilövésnyire olyan szálloda, amely a világ bármelyik részén megállná a helyét. Neve szép utalás a szigetközi növényvilágra, hisz ötféle orchidea őshonos a környéken. Néhány lépésre tőle egy szerényebb étterem, tele jókedvűen fogyasztó vendégekkel: a Kék Duna Panzió. Kapujában gyerekkori jóbarátom, Dániel Sanyi üdvözölt!

Életem első igazi lipóti kávéját kortyolgatom a meggyes rétes fölé. Alattam az üvegfalon túl a látvány-kenyérgyár, ahol talpig fehérben készítik a válogatott finomságokat. A dagasztott kenyérnek valók szemmel követhető sebességgel igyekeznek kifelé az edényekből, formázás, sütés, és irány a még ismeretlen kenyérszegők! Lehunyom a szememet egy pillanatra − fantáziám gyerekkori sebességgel beindul.

Az egyik kenyér megszökik az asztalról és önálló életet kezd élni, csak nő, csak dagad, már kint van az utcán, túl a falun, a halászi vashídon átkúszva elhagyja a Szigetközt és lassan bekebelezi az országot, talán az egész világot és azt énekelgeti: finom vagyok, kenyér vagyok, lipóti vagyok!

A „Szigetközi Körténetek” kéziratát ezerszer átlapozva sokat gondolkodtam, milyen idézettel ajánlhatnám a leendő olvasóknak. Álljon itt egy rövid kedvcsináló:

„Lefekvés előtt azért még egy bögre kecsketej, szemem már csukva, és azzal a képpel lebegek ébrenlét és álom határán, hogy a Mici nyitott szájába rágás nélkül dől be az akáclomb, tőgye alatt pedig sűrűn kell cserélgetni a sajtárt. Nagyanyám sokszor ismételt mondása visszhangzik valahonnan a távolból: az a gyerek, aki kiskorában sok lipóti kecsketejet iszik, száz évig fog élni.”

A könyv megjelenésének évében, 2016-ban Anyám éppen 100 éves.
Isten éltesse!

A kötet az alábbi e-mail címen rendelhető: kortefoto@gmail.com