A soron következő túra felvetésekor az utóbbi lett. Keressünk egy olyan helyet, hol nem csak díszként lóg az ember nyakába a binoculár.

Így történt egy februári napon, hogy a reggeli feladatok végrehajtása után az autó kerekei a Szigetköz aszfaltján lakmároztak. Mohón tolták maguk alá a sötét kígyót, mígnem Győrújfalu után véget ért a reggeli, s számukra a pihenés következett. Ilyenkor hívtam segítségül a lábbeliket, kik tovább kísértek egyenesen be a Mosoni – Duna árterébe.

Imááádni való ez a környék. Klasszikus ártéri erdő csordultig teli madarakkal. Lássuk, hát ezúttal kik kerülnek szemek elé? A deres táj hozta a „kötelező” fajokat. Széncinegék, kék cinegék, csuszkák, s bizony szépen érkeztek a harkályok is. Na, de ilyenkor tavasz közeledtével már nem csak a szemünket érdemes legeltetni a tájon. Ahogy a tollas barátaink számára idővel egyre fontosabb lesz a territoriális viselkedés, s a szerelem lángja is pislákolni kezd, ennek egyre több jelét hallhatjuk. Például abban, hogy a fakopik már nemcsak a megszokott ütemben kopácsolnak, hanem egy kicsit felturbózzák magukat. Azaz ilyenkor keresnek egy jó kis fát, majd, mint az állat gyapulják rendesen. Ezt a madarászok úgy hívják, hogy dobolás. Ezzel jelzik a területüket és kacsintanak oda a tojóknak egy kicsit.

Ezek azonban még csak olyan tavaszváró jelzések. A terület igazi gazdája a tél, s nemcsak a víz felszínén hátizsákként feszülő jégputtonyból derül ki, hanem az év első évszaka által meghívott madárfajok létszámából is látszott. Fenyőrigóval a környékünkön csak a fakírok találkoznak rövidnadrágban. Ilyenkor viszont jönnek csőstül. Hát ezúttal sem fukarkodott a természet látványukba, népes csapatuk kezdetben a földön csipegetett, majd ki tudja miért, fellibbentek, és uzsgyi, irány a fa teteje. Karakteres részei ilyenkor a téli tájnak. Ők ugyanis nem bújnak el előlünk. Harsányan vidáman csacsognak, mint egy fiatalokból álló sereg.

Vannak tollasok, akiket viszont minden évszakban láthatunk. Ilyen volt a madáretetőkből is ismert környék egyik, ha nem legszínesebb tollasa, a tengelic. Az egész tollruhája ámulatba ejtő, de különösen a fejére érdemes fókuszálni. A piros, fehér, fekete kontrasztokkal nem csak összekeverhetetlen a többi madárral, hanem egyszerűen csodaszép. Persze azért a szárnyán virító sárga sáv is megért egy pillantást!

Igen, igen, ő az idei év madara. Méltán, hiszen nemcsak látványos öltözékével lopja be magát szívünkbe, hanem illedelmes jelleme is pozitívumként szerepelhet tulajdonságai között. Ő nem ordít, kiabál, nem kutya. Szépen pianóban csilingel, miközben csapatosan járja a környéket. A széncinegénél kisebb pinty életmódja is tükrözi szolidságát. Feje végén nincs nagy kampós csőr, ugyanis klasszikus vega.

Érte érdemes elővenni a fényképezőgépet, mert a kirándulások során, főleg így télen, hát nem lóg a kabát előtt. Vannak olyan masinák, s azok akkumulátoraik, melyek bírják a sarkvidéki hideget, ezek a hagyományos időjárásra tervezett gépek azonban megérzik a mínuszokat. Így, ha valaki hasonló cuccal járja az erdőt, érdemes „előmelegíteni” azt. Jó megoldás lehet, ha kivesszük az elemeket és belső zsebükbe hordjuk. Ha már nagyon lemerültek szegények, akkor szoktam ezt használni, addig viszont a mellény alá dugom, s ezzel emelem a hőmérsékletüket.

Így, ha szükség van rá, villámgyorsan nem is, de azért kéznél lesz. Persze ezek mellett nem árt, ha a zsebekben ott lapulnak a pótelemek is, olykor (mikor már megadták magukat az áramforrások) azok cserélgetésével is szoktam játszani, s tovább fotózni. Aki terepre jár, kitapasztalja, melyik megoldás tetszik neki a legjobban.

A lényeg, ha jön például egy újabb téli vendég, ujj az exponáló gombon és katt. Hiszen olyan szép a süvöltő is. Ez pedig pont elég ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Csak nézni a hímek díszes ünnepinek tűnő ruháját. E madárról szinte minden kiránduláson megemlékezünk, hiszen ilyenkor lépten - nyomon találkozhatunk velük. A kellemes lágy énekét pedig az erdőt járva hallhatjuk. Időközben az egyre magasabbra kúszó Nap nemcsak a fényt, hanem a derűt is becsepegtette a vizes élőhelyre. Lendületesebben szedi ilyenkor a lábát a természetjáró, egészen addig, amíg valami zörgést nem hall. Állj!

Jön zsigerből a parancs! Mi lehet ez? A szemek izgatottan keresik a zajkeltőt! Hol mozog, hol? Egyszer csak a folyó túlpartján egy négy lábú képe rajzolódott ki. A hatalmas fülek majd kiverik az ember szemét és bizony, rajta hiába kerestem a tollakat, sehol sem voltak. Jéééé, nyulak!

Egy csapat ott ugrándozott a szemközti parton. Nagyon jópofák voltak. Erre, arra, föl, le, bár ők biztos tudták, mikor, miért, merre indulnak. Mókás volt nézni őket, olyannyira, hogy sátort bontottam. Le a hátizsákkal! Majd kuporodási üzemmód és jöhet az élményhajhászás. A fülesek pedig tettek róla, hogy ne unatkozz. Ugráltak mindenfelé, majd irány a víz, ivászat, s uzsgyi vissza. A hangtalan lapítás közben azonban tollas barátaink sem menekültek el. Az énekesek közül a jámbor őszapók ugráltak, majdnem a fejemen, a nyílt vízen a már jól ismert kis- és nagybukók, valamint egy kis vöcsök érkezett. Ez az igazi online mozi. Persze szuper dolog bóklászni az erdőben, de amikor egy darab szikla módjára a természet részévé válsz! Hmmm… Azt egyszerűen ki kell próbálni. Az idő szabályai alól itt sem lehet kibújni. Van az a pillanat, amikor visszavonulót kell fújni. Felálltam és egy rövid kör után elindultam hazafelé.

Sebaj, a tavasz előszobájából egy ajtó választ el bennünket az év egyik legszebb időszakától. Ennek tudtában bandukol vissza a távcsöves, fejében viszont már újabb útvonalakat tervez.

Nagy Kornél