Egy március végi vasárnap történt, hogy a családi ebéd és szieszta után a szobában nem találtunk elég ragasztót, mely oda kötött volna. Így hát jött egy ötlet, nézzünk ki Lipótra. Jól van, összekészülődtünk és egyszer csak a kocsi kézifékje a lipóti játszótér mellett kattogott.

Rékával kipattantunk az ajtókon és tűz, irány a magasles. Beköszönésképp egy tőkés réce méretű, de nála jóval áramvonalasabb tollassal találkoztunk. A búbos vöcsökkel bárki megismerkedhet, ki erre a területre érkezik. Itt riogatja a környék apró uszonyosait. Könnyűbúvár módjára merül le értük a vízbe és akár még egy percig is lent tartózkodik. Ezentúl vízi rovarokat, sőt némi növényi táplálékot is magához vesz, de szüksége is van rá, hiszen 5-7 tojásból álló fészket rak. Gyönyörű tollas és nem is fél nagyon az embertől. Őt bárki megcsodálhatja, rajta hát!

A sokat emlegetett nagy kócsag már nem annyira bratyózik le velünk, ennek ellenére könnyen megfigyelhetjük őt is. Főleg a madárvártákból. Sokan a természetet vízről szeretik figyelni, aminek persze megvan a maga varázsa. A magas viszont praktikusabb. Innen látni az egész nádast, nem csak menekülő állatokat, hanem nyugodt, megszokott életritmusú szárnyasokat. Például a hófehér gém szigorú tekintettel pásztázza az alatta zajló eseményeket, majd villámcsapás módjára vágja bele véső alakú csőrét a vízbe, és emel ki olykor-olykor egy uszonyost belőle.

Hordott olyan tollasokat is a víz a hátán, melyek nem kergették a kopoltyúsokat. Ilyenek voltak az alig negyven ceti hosszú böjti récék. Ők elsősorban magokat, növényi részeket dézsmálnak.

A tőkés récével ellentétben télen nem láthatjuk. Csak március végén érkeznek a messzi Afrikából és október beálltával vissza is vonulnak oda. Addig viszont szabadon nézegethetjük őket, igaz elsősorban távcsővel. Nem szereti a nagy Amazonasi víztömegeket, a kisebb nádasokban érzi jól magát.

Akár csak a helyi terminátor, a morotvai csendőrség vaskalapos felügyelői, a barna rétihéják. No, ők sem komálják a távcsöves kétlábút, de azért már méteréből adódóan könnyen megfigyelhetjük őket. A madárvilágban van pár csoport, melyet beazonosítani kifejezetten nehéz. A ragacsok is ilyenek. Többnyire messze láthatjuk őket, és ezerféle árnyalatukból gyakorlott szem kell hozzá, hogy biztonsággal meghatározhasson egy–egy fajt. Persze sokat segít, ha tudjuk, hogy miből mennyi van, és persze idővel az arányokhoz is hozzá szokik az ember szeme. Ettől még szinte valami különleges képesség kell hozzá, s akinek ez meglesz (hosszú évek, évtizedek múltán), nagy becsületnek örvend az ornitológia világában. Jó hírem van, Kedves Olvasó!

A barna rétihéjához nem kell ilyen. Úgyhogy, nyugodtan nézd meg őket. Ha látsz egy százhúsz centiméter szárnyfesztávolságú, keskeny szárnyú madarat fekete szárnyvéggel tavasztól őszig a nádas fölött alacsonyan repülve, jó eséllyel ővele találkoztál.

Azon a délutánon azonban nem csak a csőrösök uralták a légteret. A haragos szél is birtokolni kívánta a láthatatlan közeget. Ott szaladgált föl s alá, elkapott egy csomó nádast, s megcibálta azt. Egy pillanat alatt odébb állt, majd a vízbe csapott bele, és a máskor oly békésen nyugvó lét felmarcangolta, felkorbácsolta, s nem hagyta nyugton. Persze a természetbarátoknak is nekiment, elsőként a pofit fújta pirosra, majd úgy odadörgölőzött hozzánk, hogy be kellett húzni a kabát cipzárját is a távoltartása miatt. Ezt a nagyobb tollasok még tolerálták, de a kisebb szárnyasoknak elvette az ének kedvét. Bedobták a durcit és zipzárt húztak csőrükre.

Mi azért összeszedtük a csapatunkat és elindultunk a volt camping madárvártájához. A nagyon sokszor bejárt útvonalon, ha nem is eufórikus, de élmény végig menni. Csak úgy sétálgatni, nézegetni pontosan elég ahhoz, hogy egy kellemes délutáni program legyen. A kilátó csendesen állt, melyet csak a nyolc láb kopácsolása pezsdített fel kicsit. Sokáig azonban mi sem maradtunk, visszasétáltunk a kocsihoz és elindultunk hazafelé.