Egy barátságos reggelen az autó kerekei óvatosan lassulni kezdtek. Dunakilitit elhagyva, a rajkai campinges Víg zsilip előtt óvatosan lefordultak, majd a pocsolyákon átzötyögve a Záperdei zsilipnél kattogott a kézifék, megérkeztünk. Hétköznap lévén szólóban kezdtem meg a túrát könnyű felszerelésben. Lazán pakolt hátizsák és egy binocular elégnek ígérkezett a környék megismerésére.

Lódult a láb, lendült a kéz, így tél derekán jó is az, ha bekapcsolt a központi fűtés. Nyomja a természetbarát, amíg csak lehet. Egyszer csak a múltkori túra főszereplői léptek fel ismét a természet nagyszínpadára. Csak most többen lettek. A patás marmagassága az egy métert verte, s bizony több szőr volt rajta mint a pomponon. Súlya alapján sem versenyezhettünk volna vele, és ami a feje tetején volt, azzal aztán végkép nem. A gímszarvas büszkén és méltóságteljesen ugrott át a földúton, majd társaihoz csatlakozott a szántó melletti erdő szélén. Egy, kettő, három, négy… kilenc. Itt állt meg a szám. Békésen megálltak és bámultak vissza. Mi van, nem láttál még bikát? Meg tehenet? Hmmm… Barátrécét is láttunk már többször, de mégis. Akárhányszor találkozik az ember e csodálatos lényekkel, mindig olyan jó legeltetni rajtuk a szemünket. S elgondolni, hogy lehet ekkora valaki, aki csak bokrok, fák hajtásait, füvet és magokat eszik. Ők az ártéri erdők királyai! Nem győzheti le őket más állat, csak a farkas, meg esetleg a borjaikat a kóbor kutyák. Ha azonban azt mondjuk szarvas, akkor azonnal összekapcsoljuk az ősz eleji, közepi bőgéssel, melyben itt a környéken sincs hiány. Aki érezni szeretné a természet puszta vad erejét, azon túl, hogy a mindent uraló vizet figyeli, szezonban kapja el fülével a szarvasbőgést. Igazi gyomorig ható élmény, mikor meghalljuk.

Január azonban nem erről szól, inkább a fa csontvázak közötti, szinte süket csöndben való bóklászásról, melyben a szél szokott zörgetni egy-egy ágat. Hosszú száz métereket mehetünk minden lassítás nélkül. Néha valahol a szürkeségben szürke gém olvad össze az éggel, nem várja meg, hogy megsimogassuk aranyos kis buksiját.

Közel magához csak az Ász, a nagy főnök, a térség valódi uralkodója, az igazi eredeti, mással össze nem keverhető, olykor rémisztő, de egyben a lehető legjobban szerethető Duna enged! Ő nem tűnik el előlünk. Olyan, mint egy öreg bölcs, ki tudja, amit tudnia kell, ott van reggel, délben, este és éjszaka.

Szürkeségben, derült égben, hulló hóban, záporozó esőben. A Duna emberi életünkhöz viszonyítva mindig ott teszi a dolgát. S olyan jó kimenni hozzá… Találkozni, s Vele lenni! A Duna, kivel való kommunikáció során kivesszük a szavakat. Ő nem hangokkal, betűkkel ossza meg információit. Hozzá egyszerűen ki kell menni és fel kell venni az ünnepi hangulatot. Ez a kulcs, mely nyissa a vele való együttlét kulcsát. Ha csak hétköznapi göncben keresed fel, tojik rád, de nagyot! Nem foglalkozik veled, ő erre nem kíváncsi. Ott lesz, te meg mellette, két lény, egyik a mederben, másik a partján és kész. Akkor csak ennyi. Ha viszont átöltözöl, s az aszfalton hagyod mindennapi „ruhád”, majd kíváncsian fordulsz felé, kinyitod érzékszerveidet… Nézed fenséges arcát, hallod játékos hullámzását, értékeled hűvös szelét és átjár a dunai hangulat, akkor kezdődik egy olyan kommunikáció, mely csak kettőtökről szól. Csak Róla és Rólad. Az pedig nem titok, de más nem tud mit kezdeni vele. Az magánügy. Erről is szól a Duna!

Ezek az élmények viszont túltesznek a hétköznap nyújtotta élményeken. Persze minden nap mi sem jutunk hozzá, s este jó leülni a tévé elé, egy filmet, sorozatot, vetélkedőt megnézni. A kütyük is villámgyorsan oldódó apró kis cukrokkal édesíteni tudják picit a mindennapokat, de a testet lelket melengető igazi átütő érzések adására a Duna képes! Színtiszta mámor, mely olyan festékkel színezi ki a világod, melyet máshol aligha találsz. Erről is szól a Duna!

No, meg persze a mérsékelt fizikai aktivitásról, például a sétáról, melyet a partján első körben felfelé tehetünk meg. Szépen, lassan szinte osonva, hátha akad valami a távcső lencséjébe is. És lám, egy rövid közepesen magas hang már árulkodik is ott, bizony, ha nem is igazi ritkaság, de egy klasszikus tollas csücsül az ágon. Ő azonban nem egy törékeny füzike vagy édeske billegető.

Neeem. Neki olyan szerszám van az orra alatt, mellyel tekintélyt szerez, például a madáretetőkben, s bizony a madárgyűrűzők is óvatosabban közelítenek felé. A madár, mely robosztus csőrrel még a meggymagot is szét tudja roppantani, talán nem meglepetésre, meggyvágó nevet kapta. Ő nem egy Vasco de Gama. Köszöni szépen, tök jól érzi magát egész évben nálunk, csak részben vonuló. Ha nagyon cudarra fordul a tél, esetleg pár száz kilométert hajlandó lenyomni délnek, de ha nem muszáj, inkább itt telel. Észak társaival is találkozhat, kik fentről érkeznek le hozzánk „szünetre”. Rambós kinézete ellenére szinte vega, csak fiókáit eteti hernyókkal. Amúgy ő elsősorban magvakkal tölti ki gyomrocskáját, ami nem is olyan nagy, igaz ő a legnagyobb pintyfélénk.

A meggyvágó megcsodálása után még volt egy rövid szakasz, mely tisztáshoz, a Duna partjára vezetett. Ezt lenyomva újabb érdekes tollas úszott bele a messzelátó frontlencséjébe. Jééé, ismét egy téli vendég! A tőkés récénél kisebb, s a víz alá is gyakrabban bukó kacsa valahol a víz közepén riogatta a kis halakat. Ezen túl örömmel fogadta a kagylókat, csigákat és a rovarokat is. A természetjárókat annyira nem. Mi több kifejezetten bizalmatlan velünk, szép feladat egy ilyen tollast becserkészni. Nem kell a kercerécéért a világ végéig utazni, nálunk novembertől áprilisig kifejezetten gyakori és persze szép, nagyon szép.

Vannak azonban más felé is szép tájak, így felkerekedtem, és uzsgyi, vissza a bekötő útig. Az óra azonban még nagylelkűen bánt velem, így engedett még egy kis kimenőt a másik oldalra is. Köszi! Lefelé már jobban szabdalt, változatosabb a környék. Bokrok fák itt – ott, amott. Rajta pedig kedvenceink pihennek. Például a már jól ismert szintén téli vendég, a fenyőrigó.

Őt többnyire csapatban szoktuk látni, vidáman csacsognak, ki tudja miről, miközben fákról fákra járják a vidéket. Aki azonban itt volt, az egyedül ücsörgött egy ágon és talán az járt az eszében: „Mit akar erre egy kétlábú?” A kérdés már azért is valós, hiszen aki erre a környékre jár, tudhatja nincs átmenő forgalom. Az út végén ugyanis már rég felszedték a zárást, így amerre megyünk, arra jövünk. Mégis érdemes végig sétálni rajta, mert szép kis környék a maga viszonylagos nyugalmával és ebből fakadó természetességével.

Az óra azonban pont, amikor illett, diszkréten oda kacsintott. Figyusz! Megvolt a terület bejárása. Indulj vissza! Mit tegyünk, ha ilyen illedelmesen szólnak hozzánk? Egy kis folyadék utántöltés, szerelvényigazítás, majd szépen lassan, ahogy a karpánt engedi, indulás visszafelé.

Útközben persze felnő újra a szemek elé a távcső, s így nagy kócsaggal, szén-, kék- és barátcinegékkel is sikerül találkozni. Majd pedig a kocsival, mely megvárja, míg az ember visszatölti bele a felszereléseket, s csak ezek után indulnak el kerekei, vissza, a földes, majd aszfaltos útra.

forrás:http://madarbarat-.blog.hu/2018/02/11/irany_a_szigetkoz_fo_utcaja_kalandozasok_a_szigetkozben_4_resz