Minek lehet örülni a karácsonyi- és a szilveszteri hangulaton túl az év végéhez közeledve? Például annak, hogy lehullottak a falevelek, így amelyik tollas barátunkat meghalljuk, azt többnyire látjuk is. Igaz gyurgyalagot, sárgarigót aligha, de jön helyette süvöltő, fenyő- és léprigó, na meg sok - sok nagy lilik.

A szorgos kezek ilyenkor is segítséget tudnak nyújtani kedvenceinknek, s mi mást tegyünk, mint etessük a madarakat! Persze erre jön egy két érdekes kérdés. Miért? Hiszen ők már régebb óta itt élnek, mint mi emberek és nem haltak éhen. Ez igaz, viszont akkor még lehetett inni a Dunából és több fa is állt a környéken. Megváltoztattuk élőhelyüket, de egy kis segítséggel ők is és mi is békésen megélhetünk egymás mellett. Vegyél hát egy zacskó (sótlan) fekete szotyit és egy virágalátétben szervírozd nekik a kertbe.

Szerencsére nem leszel egyedül. Hagyománya van hazánkban a madáretetésnek és szívesen teszi ezt minden jó szándékú adventi hangulatú kétlábú. Mi több, ilyenkor még a távcső nélküliek is összefognak és pár hónapra madárbaráttá válnak. Egy jó szokás! Ha van kedved, csiszoljunk ezen a gyakorlaton.

Kezdjük az elején. Miért kell etetni a madarakat? Erre a kérdésre tudjuk a választ. Eltűnik télen a hami és a repülő rovarokra specializálódott fecskék az éhenhalás elől menekülnek le Afrikába. Vannak fajok, melyek étlapjukat átírják. Ilyenek a széncinegék kik, ha tehetik, fehérjében gazdag ételeket fogyasztanak, de amint elfogy, áttérnek arra, ami marad. Minél északabbra megyünk, annál smucigabb a természet a táplálékokkal, így onnan is sokan jönnek hozzánk telelni. Így hát örömmel találnak rá egy - egy megrakott etetőre, melyből kedvükre lakmározhatnak. De mit tegyünk bele? A napraforgóról már mindenki hallott, de itt nagyon fontos, hogy ne az emberi fogyasztásra szánt sózott félét tegyük ki, hanem a sótlant. Ezen túl adhatunk nekik lenmagot, kölest, szezámmagot, kukoricadarát, búzát. Mi több, örömmel fogadják a papagájeleséget is! Ha megmaradt egy pár szem alma, megöregedett a körte, ne a szemétbe, inkább a fákra aggassuk ki. Lesz, ki örülni fog neki! A kereskedelemben lehet kapni cinegegombócot is, mely szintén tökéletes választás! Azonban az ebédünk után is gondoljunk rájuk. Megmaradt főtt tésztát vagy főtt rizst, főtt zöldséget a szemét helyett a csőrösök elé tegyük. A kuka sem hízik tovább… Mi esik jól egy finom vacsi után? Valakinek egy pohár almalé, valakinek szőlőlé. A madáretető vendégei egy tál vízre vágynak, így ha mindezt kitesszük neki, nemcsak a fenyőfa körül lesz öröm, hanem odakint is! Vannak azonban olyan étkek is, melyeket nem szabad kitenni. Ezek között szerepel a kenyér, a kifli, a morzsa, sós szalonna, pattogatott kukorica.

Most, hogy tudjuk, mi legyen a menü, a kérdés, miben tálaljuk? No, erre való a Homo Sapiens kreativitása. Millióféle lehetőség közül választhatunk. Legegyszerűbbtől például a fára felszúrt almától, cinegegombóctól a kivágott pet palackon vagy egy kihelyezett virágalátéten át a kacsalábon forgó kert díszeként ékeskedő etetőn át bármire. Ha faj gazdag kertre törekszünk, érdemes becélozni több szintet is. Rakjunk ki egy lerobbant tálcán főtt rizst, a földre szórjunk le pár gerezd almát, kis tálba vizet, majd egy másfél méter magasan szotyit, mellé cinegegombócot. Ha pedig ezek mellé felfüggesztünk pár madárodút is, hol többen összebújva a fagyos éjszakát is átvészelhetik.

Így aztán nagy forgalomra számíthatunk. Erre azonban a környék cirmosai is felfigyelnek! Márpedig őket is érdemes fejben tartani, így pár aprósággal nehezíteni tudunk a macsek dolgán. Ha a talajon lévő etető köré kellő távolságba zörgő avart szórunk, értesítjük kedvenceinket a másik kedvencünk érkezéséről. Ha saját a szőrős, egy csengő a nyakba is segíthet. Aki pedig kutyabarát, hát annak is lehetnek megoldásai a fejében.

Gyerekkorunktól pedig belénk verték, hogy aki elkezdi etetni a tollasokat, az ne hagyja abba. De miért is? Hiszen nem bolondok ők, ha nincs nyami, odébb állnak. Ez részben igaz, de ezek a tollasok máshogy élnek, mint mi. Negyven fokosnál magasabb testhőmérséklettel, zakatoló kis szívűkkel és sokkal aktívabb emésztésükkel, ha egy napig nem kapnak élelmet, másnap reggelt nem biztos, hogy megélik. Ha pedig odaszoktak egy etetőre, számítnak rá és nem kószálnak el, hiszen úgy tudják, ott megvan a túlélést biztosító élelem. A lényeg, hogy különösen ónos esőben vagy havazás után, mikor aztán tényleg elfogy a természet adta lehetőség, akkor különösen jusson nekik táplálék.

Vannak azonban olyan madárbarátok, kik arra élnek, hol a madár se jár. De oda mennek, ahol igen. Így hát a ráncos gyümölcsöket vagy megmaradt köreteket hátizsákban, kis kirándulások alatt ki lehet juttatni az erdőbe. Mi több, micsoda program! Kisétálni a havas tájra és ott kiosztani az ebédet. Gyerekek és felnőttek is örömmel szórják ki az élelmet. Ha pedig ugyanazon az úton jövünk visszafelé, megtapasztalhatjuk, hogy rátaláltak–e már az ajándékra. Egyszer a Mosoni – Duna partján jártunk és épp ilyesmivel töltöttük az időt, mikor egy vörösbegy érkezett hozzánk. Meglátta, hopp már mellettünk is termett és pár méterre előttünk kapdosta be a neki dobált almát.

Van azonban egy megszokott vitathatatlanul jó indulatból fakadó szinte szabadidő eltöltési forma, melynek káros hatásától lett hangos pár hete a szakma. Mi több, ha valaki kimegy Mosonmagyaróváron a bicóhoz, vagy épp az itatóhoz, élőben tapasztalhatja mindezt. A vízi madarak etetését környezetünkbe is sok felnőtt és gyerek gyakorolja. Erre azonban két betűvel kell válaszolni. NE!!!

De mi a rossz ebben? Kérdezik oly sokan látszólag joggal? A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület saját honlapján (www.mme.hu) kilenc pontba foglalta össze a káros hatásokat. „ Sok madárnál akár évek óta tartó, egyoldalú kenyér és egyéb értéktelen "táplálék" diéta megbetegíti a madarakat, ezek egyik formájának külön neve is van ("angyalszárny-betegség");”; a mesterségesen fenntartott táplálékbőség kikapcsolja a téli túléléshez nélkülözhetetlen vonulási viselkedést; önfenntartó életre nem alkalmas területekre is nagy mennyiségű vízimadarat vonz;” satöbbi. Röviden és tömören. NE etessük a vízi madarakat! Az ő érdekükben TILOS! Sétálgassunk végig a parton, nézzük meg milyen szépek, különböztessük meg a hímet a tojótól, a szárcsát a kacsától, a tőkést a kontyostól, keressünk közöttük más fajokat. Ez pont elég elfoglaltság és bőséges örömforrás!

Vannak azonban olyan hivatásos profi természetvédők is Hortobágyon, akik szintén etetik a madarakat. Igaz, ők egy picit nagyobbakat. A hideg nemcsak az énekesek elől dugja el a hamit, hanem a nagyobb, sőt legnagyobb madarakra is hatással van. A kampós csőrűekre sincs kímélettel, így ők is leereszkednek a Kárpát–medencébe és itt keresik a megélhetésüket. Sasból viszont kevés van. Nagyon kevés. Azonban e nemes szárnyasnak sem csak játék az élete, így a természetvédők fokozottan védett területekre halat, csirkét szórnak ki, hogy egyik oldalról jó kondiba tudják tartani őket, másik oldalról pedig olyan helyen tartsák őket, ahol csak jóindulatú kétlábúval találkozhatnak.

Ugye mennyi jót lehet tenni itt a szűk környezetünkben is? A madáretetés értelméről pedig egy történet adja meg a választ, melyet valakitől hallottam. Valahol a tenger partján egy királylány sétált. A dagály partra vetett millió kagylót, melyek tehetetlenül feküdtek. Felvett egyet a lány, majd behajította vissza a tengerbe. Sétált tovább, lehajolt még egyért, azt is visszadobta. Pár lépés, majd újabb kagyló a kézben, s vissza. Arra járt egy ember és megkérdezte. Királylány? Mit ér az, ha pár kagylót visszadobsz a vízbe. Hiszen itt egy millió van. A királylány felvett egy újabbat a kezébe. Mi ér? Neki? Élet, vagy halál! Zsupsz! Azt is visszadobta…