Üdvözöllek, Kedves Olvasó a Szigetközi kalandozások második részében. Ezúttal átlépjük kedvenc tájunk küszöbét és belekóstolunk a vadvíz járta utak hangulatába. Ha van kedved, gyere!

Sokáig ismét nem kell menni, csupán azt a távolságot kell legyűrni, amit az előző kirándulásunkon tettünk. Olyannyira, hogy abból a parkolóból indulunk, ahonnan pár napja. Igaz, most észak helyett keletnek vesszük az irányt, méghozzá a töltés tetején. Lassan indult a láb, miközben a nyak fölött forgó szerkezet szorgalmasan tekergett erre–arra. Egyszer csak kacsák vidám serege szántotta fel a csatorna nyugvó vizét. Jééé, ti is itt vagytok! A már jól ismert kontyos récék lógatták bele lábukat a jéghideg vízbe. Róluk előző történetben már esett szó, de nevükről még nem emlékeztünk meg. Igaz, nem is kell professzornak lenni, hogy kitaláljuk, miről kapták.

A hímek fejükön kontyot viselnek. Aki távcsővel kellő közelségbe tud kerülni hozzájuk, meg is győződhet róla. Persze, főleg csak télen, de hová tűnik az a rengeteg réce, melynek európai állományát nyolcszázezer párra becsülik? Haza megy. A nálunk telelők ugyanis többnyire a messzi északon Skandináviában, sík vidékeken, tavaknál, folyóknál, mit több, olykor tengerpartokon költenek. Kontyos lejön ide hozzánk pár hónapra, megvárja, míg újra kinyitnak az északi élelmiszer tárak, majd az a madár, melyet itt látunk, sok száz kilométer megtétele után betalál egy tóba és köszöni szépen éli világát. Csodáljuk a világot látott embereket, miközben saját izmából kontinenseket is átszelő lényekkel találkozunk nap, mint nap.

Persze nem mindenki ilyen csavargó jellem! Más tollasok, melyek a part közelében bóklásztak, nem voltak kalandozó kedvükben. Igaz társaik többsége valahol Dél–Európában vagy Afrikában telelnek, ők megpróbálták átvészelni itt a hideget. Vízityúkkal találkozni januárban nem egy nagyon ritka dolog, de tavasztól őszig hamarabb futhatunk össze vele. Sokkal kisebb, mint egy tőkés réce, még valamivel a szárcsánál is. Sötét külsejével és testén végig futó fehér csíkjáról könnyen beazonosíthatjuk. Ettől függetlenül nem egy magamutogató féle. Szépen el van a jó kis vizes élőhelyeken és szorgalmasan gyűjtögeti a vízi rovarokból, puhatestűekből, növényi táplálékból álló élelmét. Barátságos, kedves lakója a Szigetköznek.

Éltek azonban a környéken mások is, akikre kíváncsiság irányult, így vasmacskát felhúzva indult a test előre. Egyszer csak mit látnak a szemek, jött a határ! Pár lépés és otthon vagyunk. Jöhetett hát a hazai terep! Nem is kellett sokáig várni az első élményre. Egy fakopi pörgetett bele a szürke délutánba. Hmm! Ez igen! Te sem vártál túl sokáig! A harkályok ugyanis nem énekükkel hívják fel egymásra a figyelmet. Ne is várjunk trillákat egy nagy fakopáncstól. Ők inkább legjobb szerszámukat, a csőrüket használják helyette és egy jól rezonáló ágra villámgyorsan kopogtatnak, dobolnak. Ezzel szólnak a környék hímjeinek, hogy ez a terület már foglalt, takarodjanak odébb. Belepörgetnek, csak úgy zeng tőlük az erdő.

Amúgy csend várja azt a kirándulót, kit az első évszakban a Szigetközbe visz az útja. Nincs nagy jövés–menés, ilyenkor hangolódhatunk össze igazán a vizes élőhellyel. Egy tájjal, mely mindenkinek mást jelent. Milyen érdekes. Ha meghallom, Fehér-Kőrös… vagy Hernád… De, ha azt mondom Duna! Mennyiben más. Megtanuljuk, hogy máshol is vannak jó helyek. Azonban, ha valakit már kisiskolás korában az éjszaka közepén felkeltenek és megkérdezik, jössz-e horgászni? Aki nagyiskolás korától járja Rajkától Vénekig biciklivel a falvakat és megszámlálhatatlannyi kalandot gyűjt. Majd egy motorra ülve eldugott utakon keresztül-kasul jár be mindent, s idővel, távcsővel nyakba áll órákig egy lesen… és ez csak egy történet! Mit mesél Neked és Neked, meg Neked és Nekik! Nincs az a tárhely, melyre ráférne az az adatmennyiség, melyet kaphatott a Kedves Olvasó, annak barátja,l barátnője, ismerőse a Szigetköztől. Igen, valahogy így lehetne felfogni ennek a tájnak a szerepét! Erről szól a mi Szigetközünk!

No, meg azokról az utakról, melyek bevezetnek az erdőbe. Itt már jól érzi magát a kék cinege is, ki egy széncinege társaságában bújta a bozótost. Jó kis benőtt erdők, örömmel járja át a tekintet is. No, meg a soron következő mellékágat, melyben víz volt bőven, de szárnyas nem. Pontosabban alig, hiszen a távolból egy szürke gém adta fel a horgászás örömét és lomha testét nehézkesen dobta fel a levegőbe. Fentről azonban nemcsak madarak érkezhetnek, hanem bizony a víz felszínére millió karikát rajzoló eső is. Kezdetben csak szépen lassan, úgymond kedvcsinálónak hullott pár csepp, majd odafent szépen fokozatosan adagolták az anyagot.

Idővel mindenhol hallani lehetett a lágy eső hangját, mely alig vitathatatlanul a természet egyik legszebb muzsikája. Ahogy a víz találkozik a vízzel, majd barátokká válnak és együtt mennek tovább. Valahogy így válhat a kiránduló természetjáróvá. Amikor a természettel találkozik és eggyé lesznek egy picit…

A felhők azonban a fénnyel nem tudnak mit kezdeni. Valahogy nem komálják egymást. Hol az egyik van itt, hol a másik, de mindketten egyszerre valahogy nem férnek meg. El is tűnt a világosság a területről, az erdő aludni készült. Lassan ki is botorkáltam a zsilipig, majd azon átkelve elindultam visszafelé a parkolóba…