Először örül a nyugalomnak, aztán a legapróbb nesz is idegesíteni kezdi. Tétován odalép a szekrényhez, de nem tudja, miért nyitotta ki. A tegnapnak él, a holnap már bizonytalan. Emberek? Jó vagy rossz emlékek. Gyerekek? Unokák? Ki erre, ki arra. Elveszett a világ!

Találomra leemel egy könyvet, belelapoz. Az első oldalon girbegurba betűk: „Sok szeretettel anyucikámnak. Sanyika 8.b.” Mikor is volt? Harminc éve? Már harminchét! Hogy elrepült az idő! Azt a kis terítőt meg Gizike horgolta, benne egyetlen szó: Anya. Hű de poros itt minden! Hej-haj, takarítani kéne!

Na nézd csak! Milyen szép még ma is ez a komód! Itt-ott meglátszik rajta az idő, de ez még fából készült! Hát te, kicsi fikusz, inni kérsz? Gonosz gazdád teljesen elhanyagolt! Jaj, az ablakot is meg kéne pucolni már! De szép a kert! Zsendülnek a fák. Hamarosan nyit az első orgona. Lackó, alig volt nyolcéves, amikor orgonával köszöntött anyák napján. Ez meg az utolsó családi fotó! Itt még élt Jocó is. Drága férjem! Mennyire… nincs itt … levegő! Gyorsan az ablakot! Május! Micsoda majálisok voltak! Megcsörren a telefon: Szia barátnőm! A postafiókban üzenet: „Édes Mamikám!”

Lassan dúdolni kezd.
A világ zajától távol, a csendes szobában neked is muzsikál az otthonod. Nem hallod? Keresd csak hittel a dallamot! Semmid sincs? Már hogyne lenne! A világ? Minek az?! Abból úgy is csak annyi a tied, ami ott van veled, amit a szívedben őrzöl belőle. És ott vannak ők, a szeretteid. Légy te nekik a mosolygó Ma, hogy ők lehessenek a nevető Holnap!

Hogy minden elveszett volna? Dehogy! Ne karanténnak tekintsd az otthonod, hanem egy olyan (új) világnak, amely (ismét) felfedezésre vár. Vedd birtokba! A tied.

Mosd ki a függönyt, vasald át a terítőt, szórd ki az ócska göncöket, cseréld ki erősebbre az égőt, tegyél rügyező ágat a vázába, vegyél fel színes ruhát! Elfáradtál? Nyisd ki az albumot, olvasd a naplód, lapozd át a régi leveleket! És ha már tele van a hócipőd, rúgj bele egy babzsákba, vagy hívj fel… édesanyám! Ha majd véget érnek a „nemszeretem” idők, és kilépsz újra a házad kapuján, senki sem érti majd, miért énekelsz unos-untalan. És akkor… találkozni fogunk!

Vizsy Ferenc